Mozidélután - Avatar

Karácsony másnapján, mikor az ember már az összes rokonát végigjárta, a gyomrát kellőképpen elrontotta a mindenhol végig evett ünnepi menüvel és a temérdek süteménnyel, és mivel szokás szerint a tévében sincs semmi, leszámítva a minden évben leadott Reszkessetek betörők! sorozatot, jó egy kicsit kimozdulni az otthoni környezetből. Így tettünk mi is, mikor moziba indultunk, hogy megnézzük a legújabb, nagy hírveréssel beharangozott filmet.

Bevallom, nem vagyok egy nagy moziba járós, mert sajnálom rá a pénzt, de azért egyszer-egyszer érdemes elmenni egy jól kiválasztott filmre.

Az Avatart a kollégáim ajánlották, és én csak a plakátot láttam, ahol egy aranyos kék emberke mosolygott vissza rám, gondolván hogy amiben ilyen bájos lények játszanak, rossz film nem lehet, hát nézzük meg. Tény és való, hogy nem ez a legjobb módja a filmválasztásnak, de ebben az esetben tökéletesen bevált.

Azért nem először menvén moziba, elolvastam a mozi honlapján az ismertetőt a filmről:

"A távoli jövőben játszódó filmben, a főhős, a háborús veterán a Pandora nevű bolygóra utazik. A bolygó lakói a Na'vik az emberhez hasonló faj - de nyelvük és kultúrájuk tökéletesen különbözik a miénktől. Ebben a gyönyörű és halálos veszélyeket rejtő világban a földieknek nagyon nagy árat kell fizetniük a túlélésért... Azonban egy érdekes lehetőséghez is jutnak: agyuk megőrzésével új testet ölthetnek, és az új testben, egy idegen lény, az avatar-juk szemével figyelhetik magukat és a körülöttük lévő felfoghatatlan, vad világot. Az új test a főhős számára azonban titkos feladatot is jelent egyben, amit mindenáron végre kell hajtania."

A leírás alapján én teljesen másra számítottam, egy sokkal durvább, véresebb fantasztikus filmre, de kellemesen csalódtam, és inkább egy aranyos mesét láttam. A történet nem volt új, hiszen az ember jön, és megszerzi azt, amire szüksége van, még ha el kell pusztítania mindent ennek érdekében. Aztán jön egy hős, aki végül megmenti az idegen fajt, és persze a szerelem sem maradhat ki a történetből. Úgyhogy nálam a film besorolása romantikus sci-fi. És azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a legjobbak közé sorolható.

Azt hiszem, az én generációm az, aki egy másik nagy romantikus sci-fi sorozaton, a Csillagok háborúján nőtt fel. 1981-ben születtem, és édesanyám már terhes volt velem, mikor a moziban megnézte a sorozat első részét, így azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy az anyatejjel szívtam magamba a film minden egyes percét, és az eltelt évek során megszámlálhatatlanszor láttam. Bár azóta rengeteg hasonló film készült, azért mindegyiket a legelsőhöz, a Csillagok háborújához hasonlítok.

Na de visszatérve az Avatarhoz. Nem értek a technikához, úgyhogy nem tudom, hogy készül, hány trükk, és hány számítástechnikai újítás van benne. Egyszerűen csak néztem és élveztem azokat a csodálatos képeket, amik a technika segítségével a szemem elé tárultak, elvarázsoltak, és amiért össze sem hasonlítható a majd 30 évvel ezelőtti Csillagok háborújával. Nagyon tetszett, hogy ha nem is elsődleges célként, de a film próbálta felhívni a figyelmet a természettel való kapcsolatra, hogy az embernek az ásványkincsek kinyerése érdekében nem feltétlenül kell élővilágokat kiírtani.

Összegezve: A film hosszú, hiszen több mint 2 és fél órás, de a történet gördülékenyen halad előre, így az ember nem is veszi észre az idő múlását, csak halad az árral, ahogy a mese elvarázsolja. A filmnek van eleje, közepe és vége, így nincs olyan érzése az embernek, hogy elvarratlan szálak lennének a filmben, vagy a műsoridő lejártával egyszerűen összecsapják a végét és nem fejezik be. Egy nagyon jó családi filmnek tartom, amit érdemes moziban megnézni.

Mozidélután - Julie & Julia

Szombaton a Párom azzal fogadott, hogy van egy romantikusos filmje a számomra. Nem, nem írtam el a szót, az tényleg "romantikusos" akart lenni. Nem tudom, hogy egy filmkritikus mit szólna ehhez az új műfajhoz, de mi megalkottuk. Ide tartoznak azok a filmek, amelyeket férfi jelenlétében is meg lehet nézni, kicsit szerelmes, kicsit nevetős, vagy épp kicsit sírós. De mindenből csak egy kicsi.

A hétvégére jutó romantikusos film a Julie & Julia volt. Tudtam, hogy régebben megakadt a szemem rajta, és meg akartam nézni, de már nem is tudtam, hogy miért; már nem is emlékeztem a történetre. Így várakozások nélkül ültünk neki a filmnek.

Íme a film "hivatalos" története innen: Kotkodácsoló hanglejtésével az Oscar-díjas Meryl Streep által megformált Julia Child elsőre roppant irritálónak tűnhet, ám szakácstudományának gyarodásával párhuzamosan akarva-akaratlanul is megszeretjük ezt a hatalmas növésű (közel 190 cm magas!) nőszemélyt, aki olyannyira imádja Párizst, hogy még farzsebébe is becsúsztatná, hogy mindenhová magával vihesse. Férje, az egy fejjel alacsonyabb Paul (Stanly Tucci) imádja feleségét, és páldásan kiáll mellette jóban-rosszban - ennyi finomság elfogyasztása után ez csak természetes.

50 évvel később a jövőben, a másik cselekményszálon, Julie Powell (Amy Adams) és férje, eric (Chris Messina) mindennapi, szánalmas amerikai életüket tengetik egyik napról a másikra. Egy pizzázó felett laknak egy kis lakásban, és nagyon úgy tűnik, hogy ami az anyagiakat és megvalósításaikat illeti, nem jutnak egyről a kettőre. A harmincas éveit taposó Julie-ban csak úgy pezseg a vágy, hogy pénzes és sikeres barátaihoz hasonlóan ő is felmutathasson valamit. Mivel imád főzni, Eric pedig imád enni, közösen határozzák el, hogy Julie 365 nap alatt elkészíti a Child-szakácskönyvben található összes receptet, összesen 524 darabot, minderről pedig blogjában fog beszámolni - így legalább lesz egy célja az életben, és gyomruk sem fog különösképpen ellenkezni.

Szeretem az igaz történeteket, bár azok nagyon sokszor nem happy end-del végződnek. Ez a film egy igazi, szombat délutáni kikapcsolódáshoz tökéletes. Olyan igazi romantikusos film. Megismerhettük két ember életét, kicsit megéheztünk, és kedvet kaptunk főzéshez.

Vajon itt kezdődött a gasztroblog írás? Vajon Julie-től kapott kedvet az a rengeteg ember, hogy megörőkítse azt, ami nap, mint nap az asztalra kerül? Mindenesetre figyelemreméltó teljesítmény munka mellett napi másfél receptet megfőzni és arról érdekes bejegyzéseket készíteni.

Filmnézés közben a Párom megkérdezte, hogy én mikor fogok neki ilyeneket főzni. Sajnálattal kellett közölnöm, hogy a könyv híján én maximum egy Horváth Ilona szakácskönyvnek állhatnék neki, ami kb. ugyanilyen vastag, és biztos legalább ennyi recept van benne. De biztos vagyok benne, hogy a rántott hús (a kedvenc étele) nem szerepel a szakácskönyvben, és ha én megfőzöm, neki meg kell ennie (ő nagyon válogatós). Tehát a részletekben és a feltételekben még nem állapodtunk meg, de ha megtaláljuk a megfelelő szakácskönyvet, amit hajlandó végigenni, akkor belevágunk.

Ajánlom ezt a filmet elsősorban Drága Ősömnek, és Sógornőmnek, akik mindketten szorgosan írják saját blogjukat. És biztos vagyok benne, hogy könyvben is el fogom olvasni, hiszen általában a könyvek sokkal jobban szoktak sikerülni, mint a filmesített változatok.