Idén korán jött a tél. Szeretem nézni, ahogy a levelek felveszik a barna, sárga és a piros összes létező árnyalatát; szeretem, hogy az ember ősszel betakaríthatja, amiért egész évben dolgozott (bár ez nálunk csak a dió összeszedésére korlátozódik); és szeretem, hogy az ember az utolsó napsugarakat kihasználva minél több időt kíván a szabadban tölteni.
Na ez idén mind elmaradt. Helyette jött a hideg és az eső.
Sokan vágynak családi házra, így voltunk vele mi is. Míg végül 10 évvel ezelőtt kiköltözhettünk a városban lévő panelrengetegből egy Győrhöz közeli falucska régi építésű, de felújított házába. Nagyon örültünk a szabadságnak, a kertészkedésnek, a napon száradó ruháknak, de aztán jött az első tél és a fűtési szezon. Azóta emlegetjük ezt az első telünket.
Akkoriban még nem volt bevezetve az utcába a gáz, így ha meleget akartunk, kénytelenek voltunk a régi, jól bevált módszerhez folyamodni, szénnel és fával tüzelni a kazánban.
Elképzeléseimben úgy gondoltam, hogy ez gyerekjáték, hiszen tábortüzet is tud mindenki rakni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy nem egészen így mennek a dolgok.
Mivel Drága Ősöm hasonlóképpen állt a dolgokkal, ezért az egyetlen, aki meleget tudott csinálni, az öcsém volt. A gondok ott kezdődtek, hogy akkoriban ő főiskolára járt egy másik városba, így a fűtés nálunk úgy nézett ki, hogy ő pénteken este hazajött, akkor begyújtott, és őrizte is a tüzet egészen vasárnap estig, amikor is ment vissza főiskolára. Így hétfő este még egész kellemes idő volt, de aztán a hét további részében mi csak próbálkoztunk a fűtéssel, ami nem igazán akart összejönni, úgyhogy fáztunk egészen a következő péntekig. Egyik hétköznap történt, hogy mire hazaértünk annyira kihűlt a lakás, hogy inkább felöltöztünk és kimentünk az udvarra havat lapátolni, hogy attól kimelegedjünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése