Mánia. Vagy ez már betegség?!?

Biztos minden embernek megvannak azok a dolgok, tevékenységek, amiknek úgy kell lenniük, ahogy ok gondolják, mert különben képesek egész nap azon rágódni, és az egész napjukat elrontják vele.

Nem tudom, hogy ez korral jár-e, vagy csak most tűnt fel saját magamnak, hogy milyen hóbortjaim is vannak.

Vegyük először a reggelemet, ami már egy bizonyos szertartással kezdődik. A japánoknak tea-szertartásuk van, nálam ez kakaó-szertartás.
A kakaó csakis egy bizonyos bögréből finom. Sajnos az évek során (ez közel lassan negyed évszázad) a készlet erősen megfogyatkozott, és már csak egy darab áll a rendelkezésemre, amiből csak kakaót lehet inni, és kitüntetett figyelmet érdemel. Szóval a bögrét megtöltöm tejjel, majd szigorúan 40 másodpercre kerül be a mikróba. Ez alól csak az az eset kivétel, amikor együtt melegítem Drága Ősöm a reggeli kávéjához való tejjel, ebben az esetben másfél percet töltenek a mikróban. Ezek után egy bizonyos kiskanállal szigorúan három kanál kakaó kerül a bögrébe, majd egy kiadós keverés után jóízűen elfogyasztásra kerül.

De a kiskanállal nem is megyünk messzire a következő "tett" helyszínétől, ami az evőeszközöket tároló fiók. Jelen esetünkben ez úgy néz ki, hogy van három függőleges rész a kanál, villa és kés részére, előtte pedig két vízszintes a kis kanalak, kis villák részére. Na nekem ez a rész a gyenge pontom. Ugyanis az összes evőeszköznek szigorúan balra kell nézniük, és ha nem úgy állnak, akkor szépen mindegyiket a megfelelő irányba kell forgatnom, hogy nyugodt napom legyen.

Aztán ott van a fürdőszoba, és a hajszárító. A hajszárító madzagjának, a hajszárító testét körülölelve S alakban kell elhelyezkednie. Sajnos sem Drága Ősöm, sem Főnudli nem tesz eleget ezen kívánságomnak, így egy ideig elnézegetem, ahogy szegény hajszárító köré csak úgy oda van csomózva a vezeték, aztán megkönyörülök rajta, és véget vetek szenvedéseinek avval, hogy kordában tartom eme hosszú kinövését. Bár Főnudli dícséretet érdemel, mert egyszer gyorstalpaló tanfolyamot vett tőlem a madzag feltekerését illetően, és azóta megpróbál valami hasonló kompozíciót kihozni a dologból, általában több-kevesebb sikerrel. Amitől viszont a falra tudok mászni, az csakis Főnudli műve. Van egy bizonyos fiókos szekrény, amiben a zoknik, a fehérneműk és a pizsamák tanyáznak. Namármost, reggel Főnudli fogja magát, és a megfelelő fiókból előveszi az éppen szükséges ruhadarabot. Csak azt nem tudom ép ésszel felfogni, hogy ha kifele húzott 20 cm-t a fiókon, akkor visszafele miért csak 19 és fél cm-t tolja be? Így a fennmaradó fél centi az idegeimre tud menni. Aztán természetesen evvel is úgy vagyok, mint a hajszárítóval, hogy egy idei bűvölöm, hátha megteszi magától a maradék milimétereket, de sajnos csodák nincsenek, úgyhogy egy laza lökéssel a helyére segítem a fiókot.

Azt mondják, azt már tényleg betegség, mikor az ember bezár egy ajtót, majd eltávolodik pár lépést, majd ismét visszamegy és megnézi, tényleg bezárta-e az ajtót. Na én pont így vagyok a kis autómmal. Mivel kulcs nélkül indítható, zárható és nyitható, ezért a slusszkulcs megegyezik a táskámmal, mivel sosem kell belőle kivennem. Ezért mikor kiszállok a kocsiból, csak megnyomok egy gombot a kilincsen, és az autó jól hallható kattanással jelzi, hogy zárva van. Ekkor még biztos ami biztos alapon még megnyitom az ajtót, hogy nyomatékosítsam benne, hogy nem akarok beszállni, és jó lenne, ha nem is engedne be, majd elégedetten utamra indulok. Néha azonban annyira automatikusan megy a dolog, hogy nem is figyelek oda rá, és bár a tudatalatim tudja, hogy bezártam az autót, azért vissza kell mennem, és megnéznem, hogy tényleg minden rendben van-e. Általában Főnudli van rám kiakadva emiatt, és már orvosi esetnek tart, így mindig kitalálok valamit álcázásképp, hogy valamit a kocsiban hagytam.

A következő gyengém bevásárlás közben jön rám. Ha vásárolni megyünk, általában át szoktam rendezni a polcokat. Mondjuk a hajfestékeknél, ha nem a megfelelő oszlopban van a doboz, akkor a helyére rakom, vagy a ruhákat méret szerint sorbarendezem. Bár otthon ez a nagy rendmánia nem jellemző rám, az üzletekben nem tudom, mi üt belém, de egyszerűen a helyükre kell raknom a dolgokat.

Mivel azt hiszem, ezekről a szokásokról már nem tudok lemondani, így továbbra is szinesítik az életemet, és talán az agyára megyek a kívülállóknak.