Nagyon jó szokásnak tartom, és azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy már csak ezért is érdemes férjhez menni. (na persze, nem ez a legfontosabb)
Talán a mai világban nagyon jelentőséget kapott, mint a legénybúcsú, és nem csak a menyasszony, hanem a barátnők is nagyon készülnek erre az alkalomra.
A lánybúcsú megszervezése a barátnők feladata, ami először nem ment egyszerűen, mert az ország minden részéről összecsődíteni 10-12 lányt, és megfelelő időpontot találni, ami mindenkinek megfelel, szinte lehetetlen. De miután megtaláltuk a megfelelő dátumot, megindult a szervezkedés, amiről persze én semmit nem tudhattam.
Így aztán eljött a szeptember 11., és én nagy izgalommal vártam két főiskolai barátnőmet. Megérkeztek, és akkora táskákat pakoltak ki az autóból, hogy azt hittem, hozzánk költöznek.
Innentől kezdve már csak vendég voltam a saját lakásomban. Kizártak a konyhámból, szendvicseket, koktélokat csinálták, és teljesen átvették az irányítást a háztartásom felett.
Miután a teljes csapat megérkezett, elkezdődött a már hagyománnyá vált "beavatási szertartás", hogy barátnőim meggyőződhessenek, megértem-e a férjhez menésre.
A feladataim között elsőként a fűszerek felismerésével kellett megbírkóznom bekötött szemmel.
Érdekes módon, a liszt, bazsalikon, oregánó, paprika, vegeta, stb. között pont az egyik legjellegzetesebb fűszert, a fahéjat nem sikerült elsőre eltalálnom.
Aztán jöttek a disznó részeinek felismerése, a bonyolultabbnál-bonyolultabb nevek közül eltalálni, melyik fiú-melyik lány, altató írása válogatott szavakból, kvízteszt Főnudliról, amire persze direkt rossz válaszokat adott, hogy még csak esélyem se legyen.
És persze, ha jó választ adtam, ha nem, nekem inni kellett.
Így aztán hajnali 5 órára, az összes próbát kiállva, némileg becsiccsentve már meg is kaphattam az oklevelet, miszerint megfelelő feleségnek vagyok nyílvánítva, és férjhez mehetek.
Ezúton is köszönöm a csajoknak, hogy ilyen tökéletes, és felejthetetlen lánybúcsút szerveztek nekem.
