14 éves voltam, amikor először csapott meg a színház szele. Na nem abban a hagyományos értelemben, de a színpad valahogy hatalmába kerített, és hogy bírtokolhassam, a művészetek közül a néptáncot választottam.
Sok szép tánc, ruha, utazás, fellépés, barát és rengeteg élmény várt ebben a csodálatos világban, aminek a részese voltam.
Első szakításunk akkor történt meg, mikor főiskolára kerültem, és Zalaegerszegről már nem tudtam hazajárni a próbákra. Olyan búcsú volt, amiről mindenki álmodott volna. Egy egész estés műsorral fejeztem be intenzív amatőr táncos pályafutásomat.
A főiskola végeztével hazajöttem, dolgozni kezdtem, és gondoltam újrakezdem. De hamar rá kellett jönnöm, hogy már csak a lábamnak és a szívemnek hiányzik a tánc, az agyam már nem kívánt tudomást venni róla. Így bár a szívem egy ideig próbálkozott, és húzta-halasztotta az elválást, a végén az agyam győzőtt.
14 év talán még házasságból is sok néha, és mint ahogy a kapcsolatokra is igaz, én elmondhatom a táncra is, hogy felmelegítve már ez sem volt az igazi.
A főiskolán töltött 4 év alatt a társaság is változott, és valószínüleg az én értékrendemben is háttrébb lett sorolva a tánc, így végleg könnyes búcsút vettünk egymástól avval a momentummal, hogy utolsó alsószoknyáimat is visszaszolgáltattam az együttesnek, és jelképesen szögre akasztottam a karakter cipőmet.
Ezek az évek meghatározták az életemet, és remélem egyszer majd viszont láthatom a saját gyermekemet a szinpadon...
Hát Isten veled táncos élet....
